Tudat teremtette dolgok között élünk

laar-andras-a-buddhizmus-4-resz_1Az alaptanítás mellé való az ürességről szóló tanítás, amely kimondja, hogy a dolgok önmagukban nem valóságosak. A minket körülvevő világ nem objektív valami, a jelenségek benne nem objektíven, hanem szubjektíven létező dolgok. Valójában nem megfogható, hogy mi micsoda.

Például mit jelent az, hogy erdő? Ez is csak tudati dolog. Fák csoportját jelenti az erdő, de mégiscsak egyetlen egységnek tűnik, úgy tűnik, minthogyha lenne külön olyan dolog, hogy: erdő.

Hány fa kell ahhoz, hogy már erdőnek nevezhessük? És meddig még csak liget? Ám, ha az erdő fákból áll, akkor a fű, ami az erdőben van, az már nem erdő? Dehogynem. De akkor most a fű erdő? Nem. Az erdőben lévő fű mégis az erdő? Ezek mind átjárható fogalmak. Nem objektívek.

Buddha a kocsi hasonlatával azt mondta, hogy nézd meg, hogy a kocsi az micsoda. Egy önmagában lévő valami a kocsi? Hát nem. Nem egy objektív valami az, hogy kocsi, mert a kocsi részekből áll. Bármelyik részét elveszem belőle, attól még az kocsi. Elveszem a kereket, attól még kocsi, csak nincs neki kereke. Elveszem a tengelyt, az is kocsi még, csak már nincs tengelye. Ha leveszem róla a saroglyát, akkor is még kocsi, és a végén ott marad a semmi, amire rámondom, hogy kocsi. Külön egyikre sem mondhatom azt, hogy az a kocsi. Előszedem a tengelyt, mi ez, hát egy tengely. Előszedem a kereket, kerék, az nem kocsi. Hol keletkezik a kocsi? Melyik pillanatban jön létre?

Bemegyek egy bútorgyárba, ahol fadarabokat csiszolgatnak laposra. Az még nem szekrény. Fog az ember két fadarabot és összerakja. Az se szekrény. Fog egy harmadik darabot, hozzárakja, az sem szekrény. Már úgy néz ki, mint egy doboz, de hát az még csak „doboz”. Egy „lapot” raknak rá, ami ide-oda billegni is képes, és utólag azt mondják rá „ajtó”. Közben nincsen a folyamatban egy olyan pont, ahol a szekrény keletkezik. Ha viszont a végén megnézed, arra már azt mondod, hogy szekrény. Ha elveszel belőle egy darabot, még mindig azt mondod, hogy szekrény, csak nincs oldala. Elveszed az ajtaját, szekrény, de nincs ajtaja. A szekrénynek tehát ezek szerint nincs „benne rejlő léte”.

Tudat teremtette fogalmak között élünk, nem önmagában lévő valóságok között. Nézzünk például egy embert. Elkezd embrióból ember lenni. Amikor megszületik, az voltaképpen már egy ember. Persze látjuk, hogy még nem a beteljesedett állapotában van, nem kifejlett ember, emberkezdemény még csak, újszülött, ám innentől elkezd nőni. Kétéves lesz, három, négy, öt. Mikor ember? Amikor 14 vagy 15 éves? Akkor már azért ember, de még mindig nem teljesen kész, hiszen folyton változik. Egyszer csak eljut a 30 éves koráig. Csakhogy még onnan is változik, eljut 40 éves koráig, 50, 60 éves lesz. Hol vágjuk el? Mikor mondjuk, hogy ő az, aki? Amikor 60 éves, akkor is még az, aki, 70 éves lesz, majd 80 éves, és akkor egyszer csak meghal. Hol van az a pont, amikor azt mondom, hogy ez már az? Nincs ilyen pont, ez egy folyamat. És minden dologgal így van.

laar-andras-a-buddhizmus-4-resz_2

Mindig éppen a jelenben vagyunk, de a jelen éppen múlik el. A múlt már nincs, a jövő még nincs. Egyedül a jelen van, de hopp, már elmúlt. Ilyen a létezés természete. A jelenségeknek nincs „benne rejlő létük”. Ezt a sajátosságot nevezi a Buddha súnjatának, azaz magyarul ürességnek. A súnjatá szanszkrit szó, ami a szó legszorosabb értelmében „nullaság”- ot jelent. Fordíthatnánk magyarra „mentesség”-nek is, mert az üresség valami hiányt jelez, és könnyen összetéveszthető a „semmi”-vel, miközben a jelenségekre nem mondható rá az sem, hogy nem léteznek. Léteznek, csak a létezésük természete nem objektív.

Az üresség vagy mentesség fogalmából kiindulva nem az a konklúzió a leglényegesebb, hogy a dolgok sohase önmaguk. Buddha a legeslegnagyobb erővel az ego-nak, azaz az „én”-nek ürességét prédikálta. Tanításának első legfontosabb lényege az volt, hogy a szenvedéstől mentse meg az emberiséget. Felismerte, hogy helytelen felfogás egoitásunknak, a saját „önmagunkságának” a túlértékelése, mert az ehhez való helytelen ragaszkodás okozza igazából az ember szenvedését. Az olyan tévképzetek, minthogy „én az vagyok, aki”. Vagy, hogy én vagyok a „legjobb”. Ezek olyan dolgok, amelyek nem valóságosak. Ezek üresek. Igazából az ember énsége ürességmentesség-természetű dolog. Azzal példálódzik, hogy az ember lénye részekből összeálló folyamat, nincs benne semmi, amihez ragaszkodni lehetne. Nincsen olyan állapota az embernek, amelyhez ragaszkodni lehetne, mert maguk az állapotok máris múlnak el, és nincsen az emberhez tartozóan semmi, ami konkrétan és tényleg az ő „önmagaságát” jelentené.

Még a testi sejtek is kicserélődnek hét évenként. Buddha szerint, ha az ember „alkotórészeit” vizsgáljuk, még ez a mulandó a test a leginkább állandó az emberből. Mert egyébként mire is mondja az ember általában, hogy „én”? Én az vagyok, aki így gondolkodik, így érez, így akar. A gondolkodás, érzés, akarat azonban pillanatok alatt változik, az akaratunkat állandóan megváltoztatjuk, mégis mindig, amikor akarunk valamit, akkor „én akarom”. Ha érzek valamit, akkor „én érzem”. Közben az a valaki, aki érzi, megváltozik, amit érez, az is megváltozik, meg amit akar, az is megváltozik, mégis úgy ragaszkodik hozzá, mintha valami valóságos lenne. E kép helytelen. A szenvedésnek ez az oka. Helytelen azonosságtudatot alakítunk ki a saját vélt énünkkel.

Ugyanígy az ember a tulajdonára is ráteríti az énjét. Van valakinek egy drága Mercedes autója, lenn áll az ablaka előtt, és ha egy vásott utcagyerek odamegy és megkapirgálja egy kulccsal a dukkózását, akkor az a valaki, aki úgy érzi, hogy „enyém az a Mercedes”, fájdalmat érez. Szenved attól, ténylegesen szenved, miközben a gyerek meg kajánul röhög rajta. Ez csak azért lehetséges, mert ez a valaki helytelenül önmaga szerves részének gondolja az autóját is. És milyen érdekes az ellenpélda: ha másvalaki autóját karcolják, az akkor már nem fáj őneki. Az csak annak fáj, aki a magáénak gondolja azt az autót. Felőlem a más autóját bárki kapirgálhatja. Magyarul: az autó kapirgálása – csak úgy önmagában – nem ok a szenvedésre. Ennyire egyszerű. A dolgok megszerzése és elvesztése valójában nem oka a szenvedésnek, csakis a helytelen azonosítás miatt az.

laar-andras-a-buddhizmus-4-resz_3Buddha az énnel kapcsolatos helytelen azonosságtudatot támadta leginkább. Ne értékeljük túl az énünket! Ne legyen bennünk olyan kép, hogy én jobb vagyok, vagy rosszabb vagyok. Az egész őrült nyugati civilizáció közben arra épül, hogy egymást le kell hagynunk, akár például úgy is, hogy az úton megmutatjuk, ki megy gyorsabban az autójával. Akinek 45 milliós autója van, az biztosan nem tűri el, hogy előtte egy olcsó autó menjen, azt mindenképpen le kell előznie, mert ő annyira gazdag, hogy az ő énjének elől kell menni. Ez hülyeség. (Nincs is olyan, hogy az úton elöl menve, mert mindig van az ember előtt, valahol másvalaki is.)

Tehát az „én” viszonylagossága és üresség-mentességtartalma szintén alaptanítás.

A folytatást 2013. szeptember 12-én olvashatjátok.

Hozzászólások

0
    0
    Kosarad
    Üres a kosaradVissza a shopba