Bemegyek egy bevásárlócentrumba, vagy valami ilyesmi helyre, ahol sokan tolonganak nagy kosarakat cipelve vagy otromba bevásárlókocsit tolva, és bosszankodom azon, hogy „de sokan vannak itt”. Aztán észbe kapok: de hát ők is csak ugyanúgy bejöttek, mint én, ráadásul nem is valami mást akarnak ott, csak bevásárolni. Mégis ők vannak „sokan”. Én ugye nem vagyok „sokan”, hiszen én én vagyok, ami ugye nem sok. Ők vannak sokan, akiktől lépni sem lehet, akik elkapkodják előlem a vágyott holmikat, akik „lerabolják” a pultokat, akik hazaviszik és értelmetlenül birtokolják azokat a jó kis dolgokat, amiket én akartam hazavinni és otthon értelmesen birtokolni.

E mögött egy olyan nemtudatos elképzelés húzódik meg, hogy őnekik egyáltalán nem is kellett volna idejönniük, inkább maradtak volna ott, ahol voltak. Pedig egyszerűen belátható, hogyha például én nem megyek be abba a bizonyos üzletbe, akkor ott bizony pontosan eggyel kevesebb ember van. A tömeg csak így csökkenthető: egyesével. És ki az, aki az adott helyzetben leginkább rávehető arra, hogy ne legyen ott? Hát épp én magam. Elég csak kiadni a jelszót: „ide pedig én be nem megyek”, és a láb máris engedelmeskedik, gyalogolok tovább kinn az utcán.