Blog kategória bejegyzései

Laár András: A pucérkodásról

laar-blogBe kell valljam, én nem vagyok nudista. Valójában csak akkor lehetnék az, ha rendszeresen hódolnék a pucéran élés ideáljának, de legalábbis a meztelenül strandolás szenvedélyének, és esetleg társadalmi szempontból is kapcsolódnék valamilyen meztelenül fürdőző és egyéb helyeken is meztelenül megjelenő embereket tömörítő érdekvédő egyesülethez. De én még azt sem tudom, hogy van-e ilyesfajta egyesület, és ha van, akkor mik lehetnek azok a közös érdekek, amelyeknek megvédése ügyében járnak össze az oda tartozó nudista-aktivisták.

Azt szintén nem mondhatom, hogy nudista-ellenes lennék, mert semmi bajom azokkal, akik kedvelik a ruha nélküli fürdőzést, sőt bevallom, én magam is szeretek időnként meztelenül megmártózni egy tiszta vizű tóban, vagy valamelyik tengerben. A ruha nélküli napozás is vonzó számomra, tehát akár lehetnék nudista is, de mégsem vagyok az, ugyanúgy, ahogy biciklista sem vagyok attól, hogy szeretek biciklizni. Biciklista akkor lennék, ha rendszeresen használnám ezt az eszközt közlekedésre, és lehetne rám azt mondani, amint éppen elkerekezek valahol, hogy: „jé, ott megy egy biciklista”. Ám, mivel csak igen ritkán ülök kerékpárra, dacára annak, hogyha mégis megtörténik, akkor élvezem a kerekezést, erős túlzásnak érezném, ha a biciklisták táborába lennék beosztva.
Ugyanígy vagyok a ruha nélküli strandolással is. Részemről már maga a strandolás is kérdéses dolog. Valahogy finnyás lettem a vizek tisztaságára, és nehezen szánom rá magam arra, hogy egy kétes tisztaságú fürdőmedence vizébe belecsobbanjak. Valójában, nekem az igazi élményt a tengeri fürdőzés jelenti, feltételezve, hogy az adott szakaszon nincs elszennyeződve a tengervíz.

Ezeket csak előre, a miheztartás végett tartottam szükségesnek közölni, hogy a tisztelt olvasóközönség korrekt képet kapjon fürdőzési szokásaimról. És ebből következtetve előre megsaccolhassa, hogy akkor vajon a nudizmus milyen „nagy” részt foglal el életidőmből. Elmondom becsületesen – semekkorát sem. Tekintve az utóbbi évek átlagát, mondjuk az utóbbi öt év átlagát, amikor is egyetlen esetben se fordult elő, hogy nudisták közé keveredtem volna, vagy hogy én magam nudistaként töltöttem volna el időt.

Ám, ha a teljes igazságot szeretném feltárni, márpedig szeretném, akkor be kell vallanom, volt énnekem már nudista élményem is, nem is csak egy, hanem több, igaz öt évnél mindenképpen régebben.
Az első ilyen élmény a bolgár tengerparthoz kötődik. Még tizennyolc évesen, barátaimmal együtt Kranyevóban sátoroztunk a kempingben. Ez egy igen színes időszaka az életemnek, de ez esetben csakis a nudizmus vonatkozásában térnék ki részletekre.

Egy szép napon jött a hír, más fiúk mesélték az egyik ismerős sátorból, hogy nem túl messze, a tengerpart sziklásabb részén van egy nudista strand. Nosza, gondoltuk az egyik barátommal, elmegyünk, megnézzük mi azt. Így is lett. Elmentünk.
A kiokosítónk előre elmondta, hogy egy szabály van, nekünk is le kell tolnunk a fürdőbugyinkat, mert olyan nincs, hogy csak odamegy valaki kukkolni, aztán ő meg nem nudista. Azon a részen csak nudisták lehetnek. Legalábbis ez a hallgatólagos megegyezés. Amúgy, az nagyon ciki dolog, kukkolni járni nudista strandra, mert a nudizmus, az valójában a természet szeretetéről, az egészségről, és a tisztaságról szól.

Kranyevói videó gerjedelem-fokozónak 🙂 Itt is pucérak az emberek, csak ruhában 🙂


No, hát mi el is mentünk arra a sziklás részre, és amikor megpillantottuk az első rózsaszínű pucér alakot a szép, sziklák övezte homokfövenyen heverni, mi is letoltuk a fürdő bugyinkat, és szégyenkezve odaültünk mi is, a meztelen strandolókkal csak ritkásan beborított homokra.
Először is rögtön kiderült, hogy akit elsőnek megpillantottunk, az egy enyhén kövérkés férfi.
Kicsit távolabb láttunk egy-két meztelen nőt is, és mivel minket ez a vonal érdekelt jobban, cselből bementünk a vízbe, de aztán hamar kijöttünk, és ezúttal a kiszemelt „prédához” már közelebb foglaltunk helyet. Sunyi módom legelésztettük szemünket a heverő nőszemélyek női típusú testrészein, de úgy tettünk, mintha mi nem is azt néznénk, hanem csak úgy napoznánk, átadva magunkat a természet tisztító erejének, a Nap simogató sugarainak, egyszóval álszent módon félig lehunyt pillánk mögül leskelődtünk.

Jómagam mindig kedveltem a fantáziálást, és tizennyolc évesen, fantáziám kapacitásának legalább a háromnegyed része, szexuális képek előbugyogtatásával foglalkozott. Ez olyannyira igaz volt, hogy nem is volt szükség meztelen női testek látványára ahhoz, hogy nekem gerjedelem-okozó elképzeléseim legyenek. Hát még így, amikor íme, előttem hever a „meztelen nő”, aki nem más volt akkoriban számomra, mint a legesleg-érdekfeszítőbb dolog a világon.

Néhány pillanat kellett csak, és a látvány, valamint a fantáziám, együtt megtették a magukét.

A fejemben elkezdett pörögni egy pornografikus jellegű amatőr műalkotás, amelytől szexuális gerjedelemre lobbant ifjú szívem. Azaz nem is a szívem, hanem egy olyan testrészem, amelynek megnevezésére sajnos máig sincs igazán szalonképes kifejezés. Hogy könnyebben kitalálják, hogy melyik testrészemre gondolok, annyit elárulok, hogy a bugyi többek között, pont ennek eltakarását szolgálja. Ámde rajtam nem volt bugyi. Sőt a barátomon sem. Sőt, mint észrevettem az én barátom is a jobb fantáziájúak közé tartozott. Komolyan ágaskodott benne is az amatőr filmes szenvedély. És ez az ágaskodás kifelé is látszott. Persze nekem sem lehetett nagy a szám, mert én is ugyanebben a cipőben jártam. Azaz, még cipő se volt a közelben, amivel eltakarni lehetett volna azt, ami pedig hivalkodóan rukkolt elő, saját fiatalos optimizmusával. Ha értik, mire gondolok.

Jó lett volna most könnyedén felugrani, és nemtörődöm módon befutni a vízbe, amelynek hidege vélhetőleg orvosolta volna a felbukkanó tüneteket, de hát az is négy-öt méter távolság, amit meg kell tenni, és eközben bizony sajnos, és főleg oldalról, nagyon meglátszik az a bizonyos dolog, amit pedig épp eltakarni volna szükséges.
Az üldögéléssel viszont, az ilyenkor a baj, hogy az ember csak nagyon kényelmetlen pozícióban képes a könyökével, vagy a combjával elleplezni azt az indulatát, amely szó szerint túlnő az illendőség határán.
Maradt a hasra fordulás. Ez legalább kívülről nézve megoldotta a látszódási gondokat. Alanyilag viszont, azaz a hasra fekvő szempontjából nézve, ez egy állandó vitát jelentett a homok, és az ember azon szerve között, amelyet a homok nem hagyott kedvére terpeszkedni, ehelyett szúrós módon befedte apró, kemény morzsalékkal. Nem valami jó érzés, mondhatom.

Szóval hosszú idő telt el így hason fekve, amikor is szándékosan le kellett venni a szemünket a női tárház kitárulkozó látvány-elemeiről, ha tényleg szabadulni akartunk attól a megnövekedettségtől, ami már egy idő után kezdett igen kellemetlenné válni.
Legalább egy órányi korrekt koncentrációs gyakorlattal visszaügyeskedtük méreteinket az eredeti keretek közé, így felállhattunk, bemehettünk a vízbe, és ott jutottunk el a felszabadító lehűléshez.
Nos, ez az élmény nem úgy maradt meg bennem, mint amit megismételnék.

naturistJóval később, amikor már fantáziámat nem elsősorban szexuális képek töltötték ki, újra elmentem nudista strandra, de akkor már nem indult be ez a meztelenkedés okozta extra izgalom. Közömbösen, szinte hidegen szemléltem embertársaim testi jelenlétét, és olyasmiken gondolkoztam, hogy mennyivel izgalmasabb egy rafinált ruhadarab, mint maga a csupasz valóság.
Különös tény, de tény, hogy az ember a ruhája alatt mindvégig meztelen. Valójában nem szűnik meg meztelennek lenni attól a ténytől, hogy felhúz magára szövetből készült burkokat. Ugyanúgy, mint odáig, ott vannak vele azok az intim testrészek, amelyeket hiába takargat, létezésük folyamatossága nyilvánvaló. Ezért ráébredtem arra, hogy bár nem vagyok nudista, hiszek a meztelenségben, oly nagyon, hogy nem is hiszek másban. Hiszek abban, hogy az ember voltaképpen egész élete alatt folyamatosan meztelen, hiába igyekszik ezt tagadni. Tessék vetkőztessenek csak le akárkit, lehet férfi, vagy nő, a legvégén kiderül, hogy mindvégig meztelen volt, és elsősorban ennek elleplezése végett öltötte fel a ruháját.

Aztán eszembe jutott az is, hogy én magam napjában hányszor is szabadulok meg ruházatomtól. Elmondom. Minden nap legalább kétszer. Először reggel felkelés után, amikor pizsamából levetkőzve meztelenül zuhanyozom, majd átöltözöm utcai ruhába, másodszor pedig akkor, amikor este fordítva, az utcai ruhát levéve fürdőzöm, és öltözöm át pizsamába. Ez azt jelenti, hogy legalább naponta kétszer hódolok a nudizmus örömeinek, és ehhez nem is kell elmennem sehová sem. Nekem otthon is rendelkezésemre állnak a nudista életmód feltételei, de oly módon, hogy az egész nincs összekötve egy kényelmetlen strandolással, szóval rájöttem, én mégis nudista vagyok, csak afféle otthoni fajta. Jelszavam azóta:

„Éljen a határok nélküli, otthon is űzhető, bármilyen ruha ellenére is folyamatosan jelen lévő, ős-eredeti meztelenkedés!”

Bolygómantrák

BolygómantrákFogadjátok nagy-nagy szeretettel a Javas Zene IV. – Bolygómantrák című CD zenei anyagát, melyet a Javas Hagyományőrző Kör keretein belül készítettem néhány évvel ezelőtt, Mireisz Lászlóval és Kovács Gáborral.

A mantrák úgy általában, így a bolygómantrák is hatékony eszközök lehetnek azok számára, akik az egyensúly megszerzése érdekében befolyásolni akarják létezésüket. A mantrák alkalmasak betegségek megszüntetésére, rendezetlen tudat- és létállapotok rendezésére, világok harmonizálására, képességek felébresztésére, gátoltságok és akadályok legyőzésére.

A bolygómantrák zenéjében megkíséreltük ötvözni az ősi regölős, révülős, szertartási zenét a mai kultúrából kisarjadó kreatív, intuitív, komponált zenével. Az anyagot szertartási keretek közt rögzítettük, s társaimmal együtt valóban megidéztük az adott bolygóhoz tartozó erőket. Nincs benne playback, utómunkás kozmetikázás és a háttérben hallható madárfütty is a szabadtéri felvétel helyszínén és idejében, a Pilisben „keveredett” a muzsikához.

Minden dal egy bolygóhoz és annak mantrájához tartozik. A lemez a hét bolygó – tulajdonképpen a hét világ – szertartásszerű „megszólítását”, mantrák útján történő aktivizálását célozza.

Gondoljatok bele, hogy a magyar mitológiában a hetes számnak milyen kiemelt jelentősége van, elég ha csak a következő kifejezéseket figyeljük: hétmagyar, hét vezér, hét vár, Héttorony, hét sziget, hét tenger valamint, talán a legfontosabb: a hétvilág.
A magyaron kívül számtalan ősi kultúra és hagyomány épül az asztrológia eredeti, hétbolygós világképére. Ezért a magyar hagyomány kutatása által inspirálva, a hermetikus világképből kiindulva, a bolygók védikus mantráját alapul véve és ehhez zenét komponálva állítottuk össze ezt a „hétvilág szertartást”, amelyben ezeket a világokat „járjuk be” az éppen aktuális sorrend szerint.

A bolygómantrák szövege

A bolygómantrák szövegét egy indiai asztrológiai templom szertartási szövegéből vettük át. A neves olasz tudásőrző és keletkutató, Dr. Giuseppe Tucci a múlt század elején többször beutazta Indiát és eljutott az assami Kámákhja asztronómiai templomba. A kör alakú templomban áll a hét bolygó oszlop alakú szobra. Tuccit a templom-kalauz (pándá) körbevezette, bemutatta neki a bolygókhoz tartozó szertartást és elrecitálta a mindennapos szolgálat során használt mantrákat, melyek megegyeztek a Káli-tantrában található bolygómantrákkal. Ezeket a mantrákat alkalmaztuk mi a dalok szövegének megalkotásakor. A magyar szövegek Mireisz László nevéhez fűződnek.

A blogon közzétett (de cédén is megjelent) bolygómantrák ezen sorozata (és sorrendje) is egy egymásra épülő – a hermetikus hagyományból ismert – szellemi „építmény”, melynek hallgatása önmagunk belső tökéletesítésének egyik eszköze lehet.

1. Hold

(Laár A. – Mireisz L.)

Kezdődik ugyebár a Holddal, mely az érzékszerveink által észlelt változékony világot, valamint érzeti önátélésünket szimbolizálja. A mantra segítségével közömbösíthetjük magunkban a világi dolgoktól való túlzott függőségünket, szeszélyes, megbízhatatlan változékonyságunkat. Ezek ugyanis mind abból az illuzórikus elképzelésből származnak, miszerint az érzékszerveink által közvetített jelenségeket objektíveknek, önmagukban valóságosnak tartjuk, azokhoz igazítjuk napi praxisunkat. Amennyiben a mantrát napi gyakorlatban alkalmazzuk, akkor folyamatosan „Birodalommá varázsolhatjuk át” világunkat, mely így szellemi céljaink megvalósításának színterévé alakul át.
(Klim, hrim, aim, árad, árad a nektár a Holdból, üdv Neked!)


2. Merkuriusz

(Laár A. – Mireisz L.)

Érzeteink stabilizálása alapot teremt arra, hogy a Merkuriusz mantrával intelligens, kapcsolódó értelmünket életre hívjuk, azt megerősítsük, és annak szellemi irányultságát fenntartsuk. Az áldást hozó Isten, a Lélekvezetőben ébredhet fel bennünk a mantra rendszeres – szertartásos – alkalmazása folytán. Így megszabadíthatjuk magunkat ravaszkodó, számító, hazudozásra hajlamos szokásainktól és értelmi képességeinket önmagunk tudatos átalakítása, javítása érdekében mozgósíthatjuk.
(Hrím, áldáshozó Isten, Srím, Lélekvezető!)


3. Vénusz

(Laár A. – Mireisz L.)

Az így birtokba vett értelmi képességekkel közelíthetünk biztonságosan érzelemvilágunk területe felé, melynek kapuját a Vénusz mantra nyitja ki. A szépség, a harmónia istennőjét szólíthatjuk meg magunkban, akinek segítségével az érzéki gyönyörökre, a szenvedélyek kiélésére törekvő, hiúságra, ízléstelenségre, erkölcstelenségre csábító késztetéseinket fékezhetjük meg. Saját érzelmi életünk tudatos megtisztításával helyet teremthetünk érzelemvilágunkban olyan erényeknek, mint a szeretetteljes hűség, a barátságosság, a folyamatos harmóniára törekvés. (Ha valaki ismeri a KFT Higiénikus ember című albumáról a Százszorszép című szerzeményt, abban már találkozhatott a Vénusz mantrával.)
(Sám, sím, súm, saim, saum, sa!)


4. Nap

(Laár A. – Mireisz L.)

Ekkor szólíthatjuk meg igazi önmagunkat, a tiszta tudatosságot, életenergiáink központját, melynek szimbóluma a Nap. Mantrájának alkalmazásával megszabadíthatjuk magunkat például az önzéstől, a gőgös önközpontúságtól, zsarnokoskodásra való hajlamunktól, valamint attól, hogy fennhéjázó módon tékozoljuk el értékeinket. Önmagunk fénytermészetének megismerése révén viszont helyére kerülhet önbizalmunk, kiegyensúlyozottan öntudatossá válhatunk és lelki egyensúlyra tehetünk szert. Az ember középponti szerepének felismerése és tudatos felvállalása nyitja meg a magasabb – az emberfeletti – világok kapuit.
(Óm, hrím, forró sugarú, életerőt adó, üdv Neked!)


5. Mársz

(Laár A. – Kovács G. – Mireisz L.)

A Mársz mantra az akaratiságunk megtisztításához, a szellemi céljaink töretlen erővel való követéséhez szükséges erő birtokbavételét segíti, mégpedig az akadályok energikus, határozott elpusztítása révén. A mantra alkalmazásával megszabadíthatjuk magunkat az erőszakosság, az ingerült durvaság, a fanatikus brutalitás szélsőségeitől és az azokban rejlő energiákat bátor szellemű alkotó tevékenységeinkbe irányíthatjuk át.
(Aim, hrám, hrím, mindent romboló, pusztít, pusztít, minden gonoszt, Üdv!)


6. Jupiter

(Laár A. – Mireisz L.)

A Jupiter mantrával az Istenek világát szólíthatjuk meg, lehetőség szerint nagy alázattal. Magasabb képességeink birtokbavétele történhet itt. A mantra erejével megszüntethetjük túlzásokra hajlamosító nagyravágyásunkat, hivalkodó nagyképűségünket, valamint megerősíthetjük morális elveinket, erkölcsi normáinkat, megértő jovialitásunkat. Ebben a folyamatban egyetemes összefüggések világosodhatnak meg bennünk, felébredhet a transzcendens gondolkodás képessége és üdvöt kívánhatunk minden lény számára az Isteni Mestertől, hiszen Ő a kívánságok teljesítője.
(Óm, aim, Isteni Mester, teljesítsd a kívánságom, Üdv!)


7. Szaturnusz

(Laár A. – Mireisz L.)

A Szaturnusz mantrájának használatával erősíthetjük összpontosító képességünket, eltávolíthatjuk a szellemi fejlődésünket akadályozó gátlásainkat, továbbá magunk mögött hagyhatjuk félelmeinket, borúlátásunkat, pesszimizmusunkat és minden merevségre, ridegségre, szívtelenségre hajlamosító szűklátókörűségünket.
(Hrám, hrím, hrúm, hraum, minden ellenség legyőzője, minden ellenség elűzője, Naptól fogant és született, Szaturnusz, üdv Neked!)

 

Váljék egészségetekre és Isten áldjon benneteket!

A Bolygómantrák lemez megvásárolható Laár András Webáruházában: http://laaruhaz.hu/shop/cd/bolygomantrak/

Bolygómantrák

Tündérzene

Hogy miképpen kezdtem el foglalkozni az általam „tündérzenének” nevezett zenei irányzattal?

laar-tunderzeneAzzal kezdődött a dolog, hogy buddhista tanulmányaim során, föl kellett tennem magamnak egy nagy kérdést. Miért gondolom azt, hogy nekem szanszkrit, vagy hindi nyelven kell végeznem a szellemi gyakorlataimat, vagy megszólítanom Istent? Isten fölötte áll a nemzeteknek. Én német, vagy angol se akarok lenni! Ugyanígy indiai se akarok lenni, kínai, vagy zsidó se akarok lenni, arab se akarok lenni, én magyar akarok lenni – abból kell kiindulni, ami van! És így, ebből kiindulva, azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi is igazából az a szellemi hagyomány, amire én a legeslegszívesebben támaszkodnék, miben van nekem a legnagyobb bizalmam.

Belenéztem a „kulturális világképembe”, és azt láttam, hogy annak idején, gyermekkoromban, a népmesék világában éreztem meg egy olyan erőt, ami számomra a legpozitívabb erőnek tűnt, és ez a tündérek ereje. A legszimpatikusabb társaság a mesékből, nekem a tündérek voltak, akiknek országuk van, Tündérország, s a Tündérországnak királya van, a Tündérkirály. És akkor azt mondtam magamban, gyakorló buddhistaként, hogy én nem a tibeti védő istenségeket akarom magamnak megidézni, nem Csenrézit, aki szanszkritül Avolokitesvara, nem az ő pudzsáját akarom végezni, mert a Csenrézi-ről nekem az jut az eszembe, hogy jön Rockandroll Rézi és a házibulin ellop valamit. Csen a Rézi, nekem ez ugrik be automatikusan a Csenrézi névről. És egyáltalán miért kellene a védő istenséget nekem ezerkarúnak látni? Idegen tőlem. Azt érzem, hogy inkább a tündérekhez vonzódom, Tündér Ilonához, vagy a Tündér Jánoshoz, őbennük megbízom. Ha nekem lenne egy tündér barátom, rá biztos, hogy mernék támaszkodni.

laar-andras-tilinkovalPusztán ilyen meggondolásból elkezdtem élesztgetni a „Tündérmítoszt” magamban. Kitaláltam kis tündérbűvölő énekeket, és azokat a magányomban énekeltem. Konkrét imákat énekeltem, tulajdonképpen imákat a tündérekhez, hogy én őket szeretem és ők is szeressenek engem, és jelenjenek meg az életemben. És – csodák csodája – jelek formájában elkezdtek megjelenni. Ez benne a világos, tiszta kép, hogy egy idő után, mivel nagyon hittem a tudat teremtő erejében, ezek az erők valóban megjelentek az életemben. És ezzel párhuzamosan, megtanultam fújni a tündértilinkónak nevezett kis csövet, ezt a felhangtilinkót.

A cső rendkívül egyszerű szerkezet. Készülhet fémből, üvegből, fából, a lényege, hogy semmilyen mesterséges alakítás nem történik rajta. Nincsenek ráfúrt lyukak, nincs beleépítve síp, hanem az ember csak a cső egyik peremét kicsit megreszeli, hogy éles legyen, és az ügyes fújás-technikának köszönhetően képződnek a hangok. A fújás módja hasonlít a fuvola megszólaltatásához, csak 90 fokkal elfordítva emeljük szánkhoz a hangszert. A lényeg, hogy a cső önmagában hordoz egy skálát. Az alaphangnak a felhangjaiból kibontakozóan, egy bizonyos fekvésben, megszólaltatható pentaton skálát ad ki magából. Mi másra bizonyíték ez, mint arra, hogy az Úr már beleteremtette a világba a zengés törvényeit. Skálát teremtett bele, hangrendszert teremtett a világba.

Téves tehát az a schönbergi elképzelés, hogy a dodekafónia lenne a hangok valódi törvénye. Schönberg azt mondja, hogy a hangok demokráciában állnak egymással, és önkényes elképzelés az, hogy van tonalitás. Valójában nincs tonalitás – mondja Schönberg –, minden hang egyenértékű és ezért a valóságban nincs olyan, hogy „hangnem”. Ezt csak az ember találta ki. Szerinte tulajdonképpen csökevény, vagy gyengeség, hogy az ember hangnemekben gondolkodik, és ezért ő elkezdett úgy zenét írni, hogy az egyik hang után bármilyen másik hang jöhet, de már a harmadikkal együtt nem határozhat meg egy konkrét hangnemet. Kialakult így a dodekafónia, ami a hamis zenélés, ami a legrosszabb zenei stílus a világon, mert folyamatosan disszonáns. Az általa, és követői által írt művek voltaképpen hallgathatatlan alkotások, idegesítők, rossz hangulatúak. A valóságban a „zengés törvénye” nem így van. A teremtett világ rendezett, és hierarchiában működik, s a hangoknak is van hierarchiájuk. Erre bizonyíték többek között, ez a tündértilinkó, ami egy szál cső és a felhang rendszert ki lehet belőle fújni. Csodálatosan szép skála.
Azt gondoltam, hogy e tilinkóval meg lehet szólítani a magasabb dimenziókat, mert hiszen a felhangsor már maga a magasabb dimenzióknak a tükörképe a mi anyagi világunkban. Épphogy leképezi a hangok világába a „felfelé vezető lépcsősort”, az egymásra épülő dimenziókat. És ezért elkezdtem egy gyakorlatot: a csövet fújtam és közben folyamatosan koncentráltam egy magasabb dimenzióra, ahonnan tündéri erők áradnak. És mik is a tündér erők? A gyógyító, építő, segítő erők, a szereteterők, amelyek pontosan ugyanúgy működnek a világban láthatóan, mint ahogy a rombolás erői. Mert, hogy erózió van, és minden pusztul, azt látjuk. Ám ez csak az egyik oldal. A másik oldal az építő erő, amely állandóan meggyógyít, helyrehoz, segít és gyarapít. Ezek ugyanúgy spirituális erők, mint a pusztulás erői.

A tündérség felfedezése, és a magyar spirituális hagyomány beemelése életembe, azonban nem oltotta ki a hindu, vagy buddhista gyakorlatokat, hiszen ezek útján haladva, fontos szellemi tapasztalásokhoz jutottam. Személyes gyakorlataimban gyakran használom a tilinkót, a révülős énekeket, a magam által komponált magyar nyelvű dalokat, és a szanszkrit, vagy tibeti mantrákat, sőt azt is mondhatom, hogy manapság így együtt, mindezek éneklése képezi gyakorlásom fő vonulatát. A zene, összekötve ezekkel a varázs-formulákkal, tapasztalataim szerint rendkívül nagy hatással bír.

Itt meghallgathatod Laár András Tilinkó című dalát:

Mese a Csokikakiló Mikulásról

Szerbusztok gyerekek! … Megjött a Jóságos Mesemondó Bácsi… Ede bácsi vagyok… De szólítsatok csak Edebede bácsinak. Jó???
Ma a Csokikakiló Mikulásról mondok nektek egy szép mesét! Jó lesz? Ugye, milyen jó lesz? … Kicsi gyerekek…

Edebede bácsi

Hol, hol, holnem hol… volnem vol, volt egyszer a Csokikakiló Mikulás. Az összes többi Mikulás közül ez volt a legaranyosabb. Mer ez annyira kedves és aranyos Mikulás volt ám, hogy csak csupa szépet és jót tudott csinálni, de annyira ám, hogy még a legcsúnyább dolog, amit csinált, és ugye ez volt a kakilás, még az is csokiból volt. Nagy csokikat kakilt ez a kedves Mikulás… már csak csomagolni kellett, és már vihették is a kis manók az egészet a Csokiboltba.
Ez a Mikulás nem evett ám csirkét, vagy disznót, mer annyira sajnálta az állatokat, hogy nem akarta megenni őket. Túl jó szándékú volt ehhez. Nem nézett volna jól ki, ha ment volna a tyúkudvarba a nagy késsel, és leszúrt volna magának egy tyúkot, véresen feltrancsírozta volna, jól megsütötte és megette volna, törölgetve a száját a zsírtól. Hogy tudott volna így csokit kakilni? Sehogy. Ezért aztán inkább csillagport evett… vagy csillagporból készült ételeket, mint például a güzmicsek, vagy a prudallér, de legjobban a kákallékollányt szerette. Na jó, néha sütöttek neki csillagporból készült köményes pogácsát, vagy néha-néha megkívánta a csillagporból főzött savanyú káposzta levest is, de ez nem volt jellemző. Legtöbbször a kákallékollányt ette. Na, ettől aztán nagyon finom csokoládét lehetett kakilni.
Bezzeg a többi Mikulások meg se közelítették jóságban őtet. Ott volt például a Virgácskakiló Mikulás, aki bármennyire erőlködött, csak virgácsot tudott kakilni. Ha nagyon összeszedte magát és megpróbált nagyon-nagyon jó lenni, maximum a kikakilt virgácson lett egy szép rózsaszín masni… vagy egyszer még az is megtörtént, hogy virgács nem is volt, csak egy jó nagy megtermett vöröses masnit sikerült kikakilnia… na, de hát, hol van ez a csokikakilástól?
Vagy, nézzük a még rosszabb Áruházi Mikulásokat! Ezek aztán semmilyen különleges dolgot nem tudnak kakilni, csak kakit. Nem is szeretik őket a gyerekek igazán.
Erről jut eszembe gyerekek a Húsvéti Nyuszi… tudjátok, aki a csokitojást kakilja. Na, ő meg a gyerekek álmait eszi. Ahogy fekszik például egy kisgyerek az ágyban, éjszaka odakúszik az ágy mellé a Húsvéti Nyuszi, és ahogy kanyarogva kitüremkedik a gyerek fejéből az álma, a végét bekapja a Nyuszi, és elkezdi húzni. Kicibálja a gyerek fejéből az álmot, az egész letottyan a padlóra, és onnan a Húsvéti Nyuszi mind feleszi. Csak egy kis ragacsos folt marad a helyén, de persze reggelre már felszárad… Ettől tud a Húsvéti Nyuszi olyan színes csokitojásokat kakilni.
Na, elég az hozzá, hogy egyszer a Csokikakiló Mikulás elhatározta, hogy meglátogatja a Puttonyba Szaloncukrot Okádó Mikulást… Igen ám, de pont aznap reggel, mielőtt elindulhatott volna, váratlanul betoppant hozzá a Mogyorófingó Mikulás. Le kelletett vele ülni teázni. Ahogy így teáznak, a Csokikakiló Mikulás elkottyantotta, hogy hová készült, mire a Mogyorófingó Mikulás azt mondta, hogy ő épp tegnap hallotta valakitől, hogy a Puttonyba Szaloncukrot Okádó Mikulás most épp elutazott, meglátogatta egy távoli Mikulás barátját, aki ezüstös takonnyal keni be kívülről az ajándékokat, és műhavat böfög rájuk. Így aztán mégsem indult útnak a Csokikakiló Mikulás, hanem otthon maradt…
Na, gyerekek, itt a mese vége, fuss el véle… kicsi gyerekek.

A zene varázsereje

Annak idején, 1979-ben és ’80-ban együtt zenéltem a Szalay testvérekkel, Sanyival és Andrással. Mindketten tudósok voltak már akkor is, és a tudományos törekvéseik mellett foglalkoztak zenével is. Sanyi kozmológus-fizikus-csillagászként az Univerzumban található anyag eloszlásának törvényszerűségeit kutatta, András pedig akusztikai mérnökként egy hangeffekteket gyártó cégnél volt fejlesztési fővezér. Kettejük együttműködése során bebizonyosodott, hogy a Világegyetemben az anyag a felhangsor algoritmusát követve oszlik el. Óriási jelentőségűnek látom ezt a felfedezést. Ugyanis a felhangsor minden rezgő testre jellemző hangképlet. Egyszerűbben fogalmazva: minden dolog, ami hangot ad ki magából, a felhangsort adja ki. Vegyünk egy egyszerű példát: ha megkongatunk egy fémdarabot, a keletkező hang az alaphangján kívül tartalmazza az alaphang felhangjait is. Minden hang a felhangjaival együtt rezeg. Ezek a felhangok skálát is alkotnak, és ez a skála képezi az alapját a pentaton skálának. Nem vételen tehát, hogy a legkülönfélébb népek népzenéje mind a felhangsorra épül. A kínai, a török, de még a dél-amerikai indiánok népzenéje is rendkívüli módon hasonlít a magyar népzenére, amely szintén a pentaton skálára épül.

Laár András

A Szalay testvérek felfedezéséből az következik számomra, hogy az Úr rezgés formájában van jelen a világban, és ez a rezgés a felhangsor. Tehát az egész Univerzum konszonáns módon zeng. A spirituális hagyomány azt mondja, hogy megfelelően tiszta tudatállapotban ez a zengés a „szférák zenéjeként” hallható is. Jusson eszünkbe a bibliai kijelentés, miszerint „Kezdetben vala az Ige, és a Úr teste az Ige vala”, vagy amit a hinduk mondanak: „Az Isten az OM-mantra rezgése formájában képezi a Világ alapját.” Jó, mi? Na, hát ez az! Ezért varázserejű a zene. Mert egyenesen az Istenig elér. Olyan, mintha az Úr a zenét mint létrát helyezte volna el a megteremtett világban, hogy a kapcsolat az Élet és Őközte soha meg ne szakadjon.

Mi mind egyek vagyunk!

Kedves Barátaim!
Most hallgattam éppen Red Buffalo Heart, lakota hagyományokat követő indián sámán dalát, aki egyébként civil emberként él – mellékesen, de formailag mindenképpen – és tényleg tudja a Lényeget. Ezt a Lényeget mondja el “We Are All One!” című és tartalmú dalában, amit szíves figyelmetekbe ajánlok ezennel.
Miért is ez a Lényeg? – tehetné fel a kérdést valaki, és akkor az lenne a válaszom, hogy “nagyobb az összetartozás köztünk, mintsem hinnénk”. Semmi nyálas, egymásra borulós indíték nem hajt engem, de azt azért tudom, hogy az Egy Tudat tudatszikráit visszük szerteszét a világba. Ugyanaz a kíváncsiság munkál bennünk, ugyanúgy szenvedünk, örülünk, ugyanúgy boldogságra vágyunk, teljes mértékben képesek vagyunk egymás érzelmeit átérezni, és még ezer érv lehetséges…
Ám, mi inkább hajlamosak vagyunk egymást valaki tök idegennek, sőt rosszabbnak, ellenségnek, pusztítandó gonosznak nézni, mintsem átérezni a vele való egységet. Pedig az a másik is csak egy ember. Akihez mi bizony nagyon hasonlítunk. És ha még a velünk tényleg
nagyon rokonnal” sem érzünk együtt, hogy volnánk képesek akkor azt a testvériséget átérezni, ami a lények tengernyi sokaságával összeköt bennünket, sőt még a kövekkel is, meg hát a fákkal. És az Elemek. Víz, Tűz, Levegő is a mi rokonaink valójában, és mi szentségtelen emberek mit teszünk ezekkel a HOZZÁTARTOZÓINKKAL?
Na ezért a Lényeg: MI MIND EGYEK VAGYUNK!

Red Buffalo Heart

És ehhez kapcsolódik az az érdekesség is, hogy az oldal kedvelőinek száma meghaladta a 17000-et, ami engem különösen nagy örömmel tölt el. Nemcsak azért mert “sok”, hanem azért, mert a 17-es szám rendkívül közel áll hozzám, spirituális jelentősége miatt. Számomra ez a szám leginkább azt jelenti, amit a TAROT kártya Csillag nevű és 17-es számú lapja jelent. Egy, a hétköznapi tudatállapotnál magasabb tudatállapotot, amelyben tartózkodva az ember a jelekre figyel, meghallja és megérti az Ég beszédét. Hiszen az Ég JELEN VAN a Földön: a JEL-en van, azon keresztül beszél hozzánk. Állandóan JELeket ad. Ha mi erre figyelünk, a magasabb erőkből is részesülünk, gyógyító képességünk felerősödik, pozitív teremtőerőnk megnő, egészségesebbek leszünk és derűsek… Mint egy tündér. Hiszen a tündérek ilyenek a mesékben: jók, okosak, szeretetteljesek, segítenek mindenben, gyógyítanak, és még sorolni lehetne, milyenek. Ezért számomra ez a 17-es szám egyenesen a “Tündérség” száma.
Tehát most megezerszeresedve jelenik meg az ERŐ, ami a szeretetből és az egységből fakad.

Ez jutott eszembe erről a dalról.
Hallgassátok Ti is!

Szeretettel: Laár András

Tégla-ügyek

Van valahol egy tégla. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a háromféle minőség közül – jó, rossz, közömbös – melyik illik leginkább erre a téglára, meg kell vizsgálnunk.

Ha beépítjük a falba – jó. Ha ráejtjük a lábunkra – rossz. Ha elmegyünk mellette fütyöröszve – közömbös. Sőt! Ha beépítik a téglát az „ellenség” falába, amely mögül miránk lődöz – rossz. Ha ráejtjük a téglát az „ellenség” lábára – jó! Minden nézőpont kérdése.

Milyen tehát valójában a tégla? Ilyen értelemben semmilyen. Mentes a jótól, a rossztól, sőt még a közömböstől is. Nincs eleve elhatározva, nincs belekódolva, hogy fájdalmat vagy örömet okoz-e valakinek, ám az a bizonyos valaki irányultságától, cselekedetétől, hozzáállásától függően átélheti jónak, rossznak és közömbösnek is. Tele is van tehát a tégla mindazzal a minőséggel, amilyennek megélhető. Teli Üresség.

Laár András: Tégla-ügyek
Ezzel párhuzamosan, egy hasonló nézőpontból vizsgálva, még a tégla konkrét mivolta is megkérdőjeleződik. Mert például: mik a „téglaság” kritériumai? Miből kellene lennie valamilyen tárgynak, hogy azt mondhassuk rá: „tégla”? Csak látszólag egyszerű a válasz, mert az olyan első kézből kapott válaszokat, hogy agyag, samott, kerámia, vályog, stb. ki kell rögtön egészíteni az arany-, ezüst-, platinatéglákkal, amilyeneket a bankokban értékmegőrzés céljából tartalékolnak, de létezik üvegtégla is, sőt bármi, ami téglaalakú, lehet tégla, de… nem minden, mert például egy téglaméretű papírdoboz, bár téglaalakú, mégse tégla. Mondhatná valaki erre, hogy igen, de a doboz ugye üreges, a tégla meg tömör. Erre meg én azt mondom, hogy van üreges tégla, ami direkte lyukacsos, és van telitömött doboz is, és vajon mennyire, és mivel kell telitömni egy dobozt ahhoz, hogy már azt mondjuk rá: „ez tégla”, és vajon mennyire kell kilyukasztani egy téglát ahhoz, hogy aki meglátja, úgy vélje „jé, egy doboz”?

És most direkt nem beszéltem azokról a felbérelt emberekről, akiket mint „téglákat” információszerzés céljából „beépítenek” egy ellenérdekeltségű csoport tagjai közé.

Laár András és a buddhizmus – 5. rész

Minden ürességtermészetű

laar-andras-buddhizmus-5-resz_1Kialakult tehát a buddhizmus későbbi változatában egy olyan szemlélet, amely szerint valójában minden ürességtermészetű. Nincs olyan jelenség, amely önmagában létező lenne. Minden csak egymás viszonylatában valami, és ez azt jelenti, hogy az Abszolút Igazság a létezéssel kapcsolatban az, hogy minden jelenség – beleértve az embert, mint szemlélőt, és az egész világot, mint a szemlélet tárgyát – üresség-mentességtermészetű. Semminek sincs önmagában rejlő léte, se az énnek, se a külső dolgoknak, semminek. Ugyanakkor bizonyos szempontból mégis a tapasztalás folyamata során valóságosnak tűnnek, tehát kétfelé kell választani a dolgot. Ez a kétfelé választás a Két Nemes Igazság formájában jelent meg. Buddha eredeti kinyilatkoztatásaihoz képest, amelyek a Négy Nemes Igazságot helyezték alapul, azokat nem vitatva és nem mondva, hogy azok nem helyesek, a Két Nemes Igazságra helyeződött a hangsúly.

Ez a törvény az Abszolút Igazság és a Világban megjelenő igazságok kettősségét mondja ki. Van az abszolút igazság, a paramártha szatja, és van ennek számtalan részigazságban tükröződő világba vetülése a lókaszamvritti szatja. Ez utóbbi az összes igazságot jelenti, amely szempontoktól függő módon bontakozik ki egy szemlélő tudat számára. Ezek párhuzamosan léteznek, s az a legjobb, ha az ember a kettő közötti középúton van. Tehát a lókaszamvritti satja és a paramártha szatja kettősségében látja a mádhjamika buddhizmus, a középút buddhizmusa azt az alapot, amelyre támaszkodni lehet. Elfogadja ez a felfogás, hogy a világban minden egyes szempontból születik egy igazság. S ezek mind relatív igazságok. Ahonnan néz az ember, onnan valamit igaznak lát.

Ám ez több is annál, minthogy csak igaznak látja, vonatkozik is őrá az az igazság. Pont azért, mert az egész képzeletrendszert, ezt az egész világképet, amelyet ő magának kialakít, azt ő magáévá teszi, abban él, logikus, hogy annak a törvényei érvényesülnek életében. Gyakorlatilag a szenvedés vagy nem szenvedés kérdésében aszerint jár el, amilyen az ő világképe, ezért ez egy érvényes igazság. Minden egyes szempontból érvényes igazság születik. Igen ám, de ezek az igazságok mind alá vannak vetve a még magasabb törvénynek, nevezetesen annak, hogy egyébként minden üresség-mentességtermészetű. Tehát a végső igazság az, hogy semminek sincs semmiféle belső objektív lényegisége. Nincsen a dolgoknak önmagaságuk. Nem lehet tudni egy bizonyos jelenségről, hogy az „valójában” micsoda.

laar-andras-buddhizmus-5-resz_2Ebből a képből nagyon sok minden születik. A mádhjamika azt mondja, hogy egy igazi buddhista akkor teszi jól, ha középen van állandóan, azon a halvány, nagyon-nagyon vékony kis határvonalon, amely pont a két igazság összeérése. Az ember – szemlélve a világ jelenségeit – mindig tudja, hogy viszonylagos igazságokról van szó, és mégis e viszonylagos igazságokat elfogadja. Tehát kettős a mozdulat. A mádhjamika követője a viszonylagos, tehát a világban megjelenő igazságok értelmében az erényekre törekszik, próbálkozik folyamatosan az erény útján járni és gyűjteni magába az erényeket. A karma törvényt figyelembe véve folyamatosan olyan cselekedeteket törekszik végrehajtani, amelyek a szenvedést csökkentik. Ugyanakkor pedig, az abszolút igazság értelmében, olyan belső lelki, szellemi mozdulatokat tesz, amelynek révén újra és újra tudatosítja magában az abszolút értelemben vett ürességet vagy mentességet.

Ez igazából a mahájána buddhizmus körébe tartozik. Van az ősi, a hínajána buddhizmus, ami szó szerint azt jelenti, hogy: kis szekér. A mahájána azt jelenti: nagy szekér. Buddha eredetileg szerzetesi tant nyilatkoztatott ki. Aki buddhista akart lenni, az úgy vált buddhistává, hogy belépett a szerzetbe, ahol nagyon szigorú szerzetesi szabályok voltak érvényben. Nemcsak pusztán a pancsa szilát, az 5 erkölcsi szabályt kellett elfogadnia. Buddha ugyanis kolduló rendet hozott létre. Aki be akart lépni a rendbe, az az összes világi vagyonát el kellett, hogy hagyja, és csak a megvilágosodásra helyezhette a hangsúlyt. Nem volt félutas megoldás, hogy valaki világi ember és mégis buddhista. A buddhista egyet jelentett azzal, hogy valaki szerzetes. És ezért hívták hínajána-nak, kis szekérnek, mert ezen a szekéren csak kevesen tudnak elférni, csak azok, akik teljesen elszánták magukat, hogy lemondanak a világi dolgokról és teljesen a Tannak szentelik magukat.

Párhuzamosan ezzel, később megjelent a mahájána megközelítés, amely megnyitotta a buddhizmust a világi emberek előtt is, a világban kötelességgel rendelkező kereskedők vagy családosak előtt például, akik nem hagyhatták ott a foglalkozásukat ilyen vagy olyan okok miatt, de akik Buddha tanát mégis igaznak tartották. Mégpedig a mahájána, vagyis a nagy szekér keretein belül: erre már sokan felférnek. Nem csak a szerzetesek, hanem a világiak is. Így logikus következmény, hogy van a világi igazságok köre, ahol azoknak megfelelően lehet működni, és van az abszolút igazság, és e kettőségében, illetve a kettő közötti egyensúlyban lehet élni végig egy buddhista életet. Az abszolút igazság értelmében az ember egyre mélyebben és mélyebben igyekszik belátni a dolgok mindent átfogó ürességtermészetét, és ugyanakkor a hétköznapi életben egyre inkább az erények útján jár.

Ágak

Tulajdonképpen rengeteg más út ágazott ki ebből, ugyanis Buddha felfogása kapcsolódni tudott egy csomó más, már meglévő világnézettel. A buddhizmus egyik legnagyobb érdekessége, hogy ahogy eljutott különböző területekre, különböző kulturális környezetekbe, ott, az éppen aktuális helyi vallással össze tudott kapcsolódni, úgy, hogy a helyi vallás elemeit magába olvasztva, sajátos új formákat alakított ki. Kínába eljutván például kialakította a csan buddhizmust, amely az ősi taoista felfogást ötvözte magába. Ez a csan került át Kínából később Japánba, és ott a sintóval összeházasodva kialakult a zen.

laar-andras-buddhizmus-5-resz_3

Tehát a csan és a zen voltaképpen majdnem ugyanaz. Amikor a buddhizmus eljutott például Tibetbe, az ottani sámánisztikus, mágikus bön vallással összeházasodva kialakította a különleges vadzsrajána buddhizmust, a sajátos mágikus buddhizmust, ami megint egy egészen külön ág. Végül is a jógával visszaházasodva alakult ki a buddhizmuson belül a jógacsárja, más néven a vidzsnyána váda, amely a tudat tan, a buddhizmus tudat tana, amely konkrétan azt mondja ki, hogy ez az egész, amit mi tapasztalunk létezésnek, voltaképpen egy tudati létezés. Semmi nincsen a tudaton kívül a létezésben, mindent a tudatunkon keresztül érintünk meg, és minden, amit megérintünk, az a tudatunkon belül lesz megérintve, semmire nem tudunk gondolni vagy tapasztalni, vagy érezni az egész világegyetemben, amit ne a tudatunkon belül tapasztalnánk.

Tehát a tudat az, ami tartalmazza az egész létezés mindenféle képét, a létezésről alkotott összes felfogást, sőt mi csak a tudatunkon keresztül tapasztalunk, következésképpen nyugodtan felfoghatjuk úgy, hogy az egész létezés tudati természetű létezés. A szenvedés, vagy a szenvedés hiánya, bármi a tudat függvénye. És mi semmi más módon nem érintkezhetünk a dolgokkal, csupán a tudatunkon keresztül. Tehát nincs is módunk arra, hogy a tudatunkból kilépve bármit tapasztaljunk, mert a tapasztalás is a tudaton belül történik. Az egyetlen megoldás a problémákra a saját tudatunkon belüli munkálkodás. Az ember, nem tud egy pillanatra sem a saját tudatából kilépni. A világ összes jelensége a tudatában tükröződik. Az összes nehézség is, ami úgymond a világban van, az nem a világban, hanem a tudatban van, tehát a praxis helyszíne is a tudat. És a praxis tárgya is a tudat, de még a praxis eszköze is a tudat. Ez a Tudat tan.

Laár András és a buddhizmus – 4. rész

Tudat teremtette dolgok között élünk

laar-andras-a-buddhizmus-4-resz_1Az alaptanítás mellé való az ürességről szóló tanítás, amely kimondja, hogy a dolgok önmagukban nem valóságosak. A minket körülvevő világ nem objektív valami, a jelenségek benne nem objektíven, hanem szubjektíven létező dolgok. Valójában nem megfogható, hogy mi micsoda.

Például mit jelent az, hogy erdő? Ez is csak tudati dolog. Fák csoportját jelenti az erdő, de mégiscsak egyetlen egységnek tűnik, úgy tűnik, minthogyha lenne külön olyan dolog, hogy: erdő.

Hány fa kell ahhoz, hogy már erdőnek nevezhessük? És meddig még csak liget? Ám, ha az erdő fákból áll, akkor a fű, ami az erdőben van, az már nem erdő? Dehogynem. De akkor most a fű erdő? Nem. Az erdőben lévő fű mégis az erdő? Ezek mind átjárható fogalmak. Nem objektívek.

Buddha a kocsi hasonlatával azt mondta, hogy nézd meg, hogy a kocsi az micsoda. Egy önmagában lévő valami a kocsi? Hát nem. Nem egy objektív valami az, hogy kocsi, mert a kocsi részekből áll. Bármelyik részét elveszem belőle, attól még az kocsi. Elveszem a kereket, attól még kocsi, csak nincs neki kereke. Elveszem a tengelyt, az is kocsi még, csak már nincs tengelye. Ha leveszem róla a saroglyát, akkor is még kocsi, és a végén ott marad a semmi, amire rámondom, hogy kocsi. Külön egyikre sem mondhatom azt, hogy az a kocsi. Előszedem a tengelyt, mi ez, hát egy tengely. Előszedem a kereket, kerék, az nem kocsi. Hol keletkezik a kocsi? Melyik pillanatban jön létre?

Bemegyek egy bútorgyárba, ahol fadarabokat csiszolgatnak laposra. Az még nem szekrény. Fog az ember két fadarabot és összerakja. Az se szekrény. Fog egy harmadik darabot, hozzárakja, az sem szekrény. Már úgy néz ki, mint egy doboz, de hát az még csak „doboz”. Egy „lapot” raknak rá, ami ide-oda billegni is képes, és utólag azt mondják rá „ajtó”. Közben nincsen a folyamatban egy olyan pont, ahol a szekrény keletkezik. Ha viszont a végén megnézed, arra már azt mondod, hogy szekrény. Ha elveszel belőle egy darabot, még mindig azt mondod, hogy szekrény, csak nincs oldala. Elveszed az ajtaját, szekrény, de nincs ajtaja. A szekrénynek tehát ezek szerint nincs „benne rejlő léte”.

Tudat teremtette fogalmak között élünk, nem önmagában lévő valóságok között. Nézzünk például egy embert. Elkezd embrióból ember lenni. Amikor megszületik, az voltaképpen már egy ember. Persze látjuk, hogy még nem a beteljesedett állapotában van, nem kifejlett ember, emberkezdemény még csak, újszülött, ám innentől elkezd nőni. Kétéves lesz, három, négy, öt. Mikor ember? Amikor 14 vagy 15 éves? Akkor már azért ember, de még mindig nem teljesen kész, hiszen folyton változik. Egyszer csak eljut a 30 éves koráig. Csakhogy még onnan is változik, eljut 40 éves koráig, 50, 60 éves lesz. Hol vágjuk el? Mikor mondjuk, hogy ő az, aki? Amikor 60 éves, akkor is még az, aki, 70 éves lesz, majd 80 éves, és akkor egyszer csak meghal. Hol van az a pont, amikor azt mondom, hogy ez már az? Nincs ilyen pont, ez egy folyamat. És minden dologgal így van.

laar-andras-a-buddhizmus-4-resz_2

Mindig éppen a jelenben vagyunk, de a jelen éppen múlik el. A múlt már nincs, a jövő még nincs. Egyedül a jelen van, de hopp, már elmúlt. Ilyen a létezés természete. A jelenségeknek nincs „benne rejlő létük”. Ezt a sajátosságot nevezi a Buddha súnjatának, azaz magyarul ürességnek. A súnjatá szanszkrit szó, ami a szó legszorosabb értelmében „nullaság”- ot jelent. Fordíthatnánk magyarra „mentesség”-nek is, mert az üresség valami hiányt jelez, és könnyen összetéveszthető a „semmi”-vel, miközben a jelenségekre nem mondható rá az sem, hogy nem léteznek. Léteznek, csak a létezésük természete nem objektív.

Az üresség vagy mentesség fogalmából kiindulva nem az a konklúzió a leglényegesebb, hogy a dolgok sohase önmaguk. Buddha a legeslegnagyobb erővel az ego-nak, azaz az „én”-nek ürességét prédikálta. Tanításának első legfontosabb lényege az volt, hogy a szenvedéstől mentse meg az emberiséget. Felismerte, hogy helytelen felfogás egoitásunknak, a saját „önmagunkságának” a túlértékelése, mert az ehhez való helytelen ragaszkodás okozza igazából az ember szenvedését. Az olyan tévképzetek, minthogy „én az vagyok, aki”. Vagy, hogy én vagyok a „legjobb”. Ezek olyan dolgok, amelyek nem valóságosak. Ezek üresek. Igazából az ember énsége ürességmentesség-természetű dolog. Azzal példálódzik, hogy az ember lénye részekből összeálló folyamat, nincs benne semmi, amihez ragaszkodni lehetne. Nincsen olyan állapota az embernek, amelyhez ragaszkodni lehetne, mert maguk az állapotok máris múlnak el, és nincsen az emberhez tartozóan semmi, ami konkrétan és tényleg az ő „önmagaságát” jelentené.

Még a testi sejtek is kicserélődnek hét évenként. Buddha szerint, ha az ember „alkotórészeit” vizsgáljuk, még ez a mulandó a test a leginkább állandó az emberből. Mert egyébként mire is mondja az ember általában, hogy „én”? Én az vagyok, aki így gondolkodik, így érez, így akar. A gondolkodás, érzés, akarat azonban pillanatok alatt változik, az akaratunkat állandóan megváltoztatjuk, mégis mindig, amikor akarunk valamit, akkor „én akarom”. Ha érzek valamit, akkor „én érzem”. Közben az a valaki, aki érzi, megváltozik, amit érez, az is megváltozik, meg amit akar, az is megváltozik, mégis úgy ragaszkodik hozzá, mintha valami valóságos lenne. E kép helytelen. A szenvedésnek ez az oka. Helytelen azonosságtudatot alakítunk ki a saját vélt énünkkel.

Ugyanígy az ember a tulajdonára is ráteríti az énjét. Van valakinek egy drága Mercedes autója, lenn áll az ablaka előtt, és ha egy vásott utcagyerek odamegy és megkapirgálja egy kulccsal a dukkózását, akkor az a valaki, aki úgy érzi, hogy „enyém az a Mercedes”, fájdalmat érez. Szenved attól, ténylegesen szenved, miközben a gyerek meg kajánul röhög rajta. Ez csak azért lehetséges, mert ez a valaki helytelenül önmaga szerves részének gondolja az autóját is. És milyen érdekes az ellenpélda: ha másvalaki autóját karcolják, az akkor már nem fáj őneki. Az csak annak fáj, aki a magáénak gondolja azt az autót. Felőlem a más autóját bárki kapirgálhatja. Magyarul: az autó kapirgálása – csak úgy önmagában – nem ok a szenvedésre. Ennyire egyszerű. A dolgok megszerzése és elvesztése valójában nem oka a szenvedésnek, csakis a helytelen azonosítás miatt az.

laar-andras-a-buddhizmus-4-resz_3Buddha az énnel kapcsolatos helytelen azonosságtudatot támadta leginkább. Ne értékeljük túl az énünket! Ne legyen bennünk olyan kép, hogy én jobb vagyok, vagy rosszabb vagyok. Az egész őrült nyugati civilizáció közben arra épül, hogy egymást le kell hagynunk, akár például úgy is, hogy az úton megmutatjuk, ki megy gyorsabban az autójával. Akinek 45 milliós autója van, az biztosan nem tűri el, hogy előtte egy olcsó autó menjen, azt mindenképpen le kell előznie, mert ő annyira gazdag, hogy az ő énjének elől kell menni. Ez hülyeség. (Nincs is olyan, hogy az úton elöl menve, mert mindig van az ember előtt, valahol másvalaki is.)

Tehát az „én” viszonylagossága és üresség-mentességtartalma szintén alaptanítás.

A folytatást 2013. szeptember 12-én olvashatjátok.

Laár András és a buddhizmus – 3. rész

laar-andras-buddhizmus-3-resz_1A Négy Nemes Igazságból az első úgy szól: “A létesülés szenvedés”. A létesülés alatt nem az abszolút Létet értette. Az abszolút Lét szanszkritül úgy hangzik hogy szat. E szó egyszerre jelenti azt, hogy Tisztaság, Igazság és Létezés. A konkrét formájában megjelenő létesülés a bhava. Mondjuk úgy, hogy egy bizonyos konkrét létformát a bhava szóval jelölnek. Buddha erről a bhaváról beszélt, s az első igazság páli nyelven úgy hangzik, hogy bhava dukkha. A bhava azt jelenti, hogy egy bizonyos létforma, a dukkha pedig azt jelenti, szenvedés. Ám a dukkha nem pusztán azt jelenti, hogy gyötrődés, amit az érez, akit kínoznak, hanem az általános akadályozottságot, az elégtelenséget, nehézkedést is ez a szó fejezi ki. E szóban a „kha” a kerékagy lyukát jelenti. Amikor a kerékagy lyuka és a tengely közé valami kis kosz kerül, ami akadályozza a kerék forgását, arra mondják, hogy „dukkha”, azaz: „rossz lyuk”. S amikor a tengelyen a kerék normálisan pörög, akkor azt mondják, hogy „szukkha”, „jó lyuk”. Ez pedig a gyönyör kifejezése. A szukkha a gyönyör vagy öröm, a dukkha az akadályozottság, illetve a szenvedés ilyen értelemben. Kicsit bővebben fogalmazva Buddha azt mondta, hogy a konkrét létformában való létezés az dukkha, azaz a konkrét gyötrődésen felül limitált és állandóan akadályozott, ilyen értelemben: szenvedés.

A Második Nemes Igazság azt mondja, hogy dukkha szamudaja trisná. Szamudaja az okozás kifejezése. A trisná a szomj. A szenvedést a szomj okozza. A „létszomj”. Ha például az  ember egy konkrét formával akar rendelkezni, most maradjunk valami nagyon specifikus esetnél, ha például rektor akar lenni, de még nem rektor, akkor az szenvedést okoz neki, mert az akar lenni, de még nem az. Ahhoz hogy rektor legyen, rengeteg mindent meg kell tennie, ami megint csak gyötrelemmel jár, végig kell mennie egy úton. Ám amikor már rektor, és benne van abban az állapotban, amit ő nagyon akart, akkor arról az állapotról ki fog derülni sok-sok minden még, egy csomó nehézség, ami azzal az állapottal együtt jár. Tehát még a rektorság sem adja meg azt az élményt, ami a nagy beteljesülés, mert az ember valami lehatároltan konkrétat akart, és az a konkrétum nem adja meg a teljességet. Ráadásul, amikor elveszíti ezt, mert más rektor ül az ő helyére, akkor megint csak szenved. Egyetlen egy pontja sincsen a rektorrá válásnak, ami a szenvedéstől mentesítené az embert. Addig, amíg nem az, aki akar lenni, vágyik rá, oda akar törekedni, az is szenvedés, amikor benne van, az is szenvedés, és amikor elveszíti, az is szenvedés. És ennek az oka a szomj. Ő valójában szomjazik erre a szerepjátékra.

Annak, aki nem akar rektor lenni, hanem csak egyszerűen rektor lesz, nincs gondja. Nem akar ugyan rektor lenni, de megválasztják, jól van, teszi, amit kell. És ha jön egy másik rektor, hála az égnek, nem kell ezzel tovább foglalkozni. Tehát egy olyan ember, aki nem rendelkezik az ezzel kapcsolatos szomjjal, az ugyanabban az állapotban jól érezheti magát.

Tehát a Harmadik Nemes Igazság: a szenvedés megszüntetésének módja a szomj feladása. Trisná niródha dukkha niródha – a szomj megszűntetése a szenvedés megszűntetése.

A Negyedik Igazság pedig a Nyolcrétű Nemes ösvény igazsága, ami azt az utat jelenti, ahogy eljut az ember a szomj megszűnéséhez. S ez az igazság rögtön nyolc részre oszlik. Az ösvény nyolcrétű, amelyet úgy is szemlélhetünk, hogy nyolc párhuzamosan futó „csíkból” áll az ösvény, és egyszerre kell mind a nyolcon járni. De úgy is fel lehet fogni, hogy ez a nyolc láncszerűen kapcsolódik egymáshoz, és amikor az elsőből a másodikba, harmadikba, végül a nyolcadikba lépünk, akkor megint visszakapcsolódunk az elsőbe, tehát kerékszerűen is el lehet képzelni, ahogy gurul előre ez a nyolcas. És voltaképpen ez jelenti a Tankereket. S ezért is van nyolc küllője a Tan kerekének, ez az Ösvény Igazsága.

Az első küllő a helyes felismerés. Az ember helyesen felismeri, hogy milyen helyzetben van, ez a legelső. Innen látszik már, hogy a buddhizmus tudati módszer. Az ember intelligenciájára, belátására épít. Nem valami hitre, nem arra, hogy fogadd el, amit más mond, szó sincs róla. Ismerd föl, hogy mi van! Ha például valaki felismeri a szenvedés igazságát, logikus, hogy a szenvedéstől abban pillanatban meg akar szabadulni. Látja, hogy mennyire univerzális a szenvedés, ugyanakkor látja azt is, hogy van erre módszer, ez a helyes felismerés.

laar-andras-buddhizmus-3-resz_3

Az ösvény második szakasza a helyes elhatározás, hiszen a helyes felismerésből helyes elhatározás születik. Nevezetesen: elhatározom, hogy a magam életében változást hozok létre. Ezután következik a helyes beszéd. Amit az ember elhatározott, azt a szavaiban is tükrözze, ne valami ellenkező dolgot mondjon. Ez kapcsolódik egy kicsit a pancsa szilához, illetve az öt erkölcsi szabályhoz, a nem hazudással egy kicsit rokon a helyes beszéd, de ennél még mélyebb. Nem csak arról van szó, hogy az ember hazudik-e vagy sem, hanem az, hogy az éppen aktuális felfogását és belátását tükrözze a beszéde. Ne mondjon valami olyasmit, ami ezzel ellenkezik.

A buddhizmus, a Tan sugározza nekünk azt a meggyőződést, hogy a kimondott szó erővel bíró valami. Tudja az ember, hogy a szavaival teremt, a szavaival létrehoz vagy megszűntet, fájdalmat okoz vagy segít. A szó nagyon fontos. És ez itt kap hangsúlyt: a helyes felismerés, helyes elhatározás és helyes beszéd így kapcsolódik össze láncszerűen. Ha az ember még a beszédével is megerősíti az elhatározását, az jó.

A következő küllő a helyes tettek. A helyes beszédet tettekké kell formálni. Végig kell csinálnunk azt, amiről beszélünk. A helyes tettekből születik a helyes életvezetés. A helyes életvezetésnek pedig része kell, hogy legyen a helyes gyakorlás, hogy újra és újra a helyes irányt gyakorolja az ember. Amikor már az életvezetése is a helyes irányba működik, minden, a tettei és az egész konstrukció, ő, mint lény kormányozza magát egy bizonyos irányba, akkor jön a helyes elmélkedés. Hogy újra és újra gondolkodjon azon, hogy mit csinál. Az elmélkedés pedig azt jelenti, hogy az ember gondolkodik és éberen figyeli, hogy a dolgok miként vannak. Figyeli a dolgok egymáshoz való viszonyát, figyeli a maga viszonyát a dolgokhoz, újra és újra. Kormányozza magát.

Ez még mindig csak egy bizonyos szint, mert ennél a szintnél is tovább kell menni, ez pedig a helyes elmélyedés. A dolgok igazi belső természetét megvizsgálva jussunk tovább, ez a helyes elmélyedés. Az ember ezen a szinten belülről ismeri meg a jelenségeket. Elmélkedésnél kívülről ismerem meg, a viszonyait ismerem meg, elmélyedéskor belülről megismerem magát a dolgot. Nem mindegy, hogy a fán úgy meditálok, hogy belül átélem, milyen fának lenni, vagy azt figyelem kívülről, hogy a fa hogyan hajladozik a szélben.

Ha az ember végigmegy az Ösvény nyolc szintjén vagy rétegén, a helyes felismerésen, az elhatározáson, a beszéden, a tetteken, az életvezetésen, az igyekezeten, gyakorláson, a helyes elmélkedésen és a helyes elmélyedésen… akkor a helyes elmélyedéséből valószínűleg születik megint egy helyes felismerés. És azt már megint lehet végigpörgetni és valósággá tenni. A buddhizmus egy önmagát hajtó kerék, amely egy bizonyos tudatállapotot hoz elő az emberben, amely önmagát újra és újra tisztítja, vizsgálgatja.

buddha-65493_640És milyen érdekes, hogy Buddha azt mondta tanítványainak: „Ti nem akkor vagytok az én tanítványaim, ha hisztek abban, amit én mondok. Ha ti követtek engem, mert én tekintélyes vagyok, és jókat mondok, akkor nem vagytok az én tanítványaim. Akkor vagytok csak a tanítványaim, ha jól megvizsgáljátok, amit én beszélek, és ha alapos vizsgálat után döntötök úgy, hogy tényleg így van, és saját belátásotokból teszitek, amit tesztek.”

A hit feltétlen elfogadása nem legitim buddhista módszer. Azt mondja Buddha: „A kételkedés kardját adom a kezetekbe, hogy elvágjátok az illúzió láncait. És amikor már elvágtátok az illúzió láncait, akkor a kételkedésben is kezdjetek el kételkedni, mert van egy pont, ahol a kételkedés rosszra visz. Amikor már a saját meggyőződéseteket, a saját igazi tapasztalataitokat kezditek el kételkedéssel vagdosni, az nem jó. Ilyenkor a kételkedés ellen kell e kardot fordítani.”

Az igazi meggyőződésre és belátásra épít a Buddha tana. Egyszerű és tiszta.

A folytatást 2013. szeptember 9-én olvashatjátok.